A tápláléklánc számtana – Babulják Zoltán publicisztikája

Megjelent: 2020. november 8.

„Mélységesen elkeserít, hogy mennyit foglalkozunk a mérkőzések eredményével. Minden mérkőzésnek van végeredménye, ami azt jelzi, ki hányszor talált az ellenfél kapujába. Eredményt, mint tudjuk, többféleképpen el lehet érni. Az utánpótlásban az eredmény nem mindig tükrözi a játék képét. Amelyik csapat a játékra törekszik, passzokkal próbál átjutni az ellenfél térfelére, az kockázatot vállalva játszik, amibe olykor hiba csúszik, miközben könnyedén bajnokságot lehet nyerni gyors, erős fizikumú gyerekekkel.”

A fenti idézet nagyra becsült edzőkollégámtól, Schrenck Rajmundtól származik, aki hozzám hasonlóan megszállottja a labdarúgásnak, s már évek óta minden hétvégéjét a sportágnak szenteli. Magam is hasonlóképp cselekszem idestova egy évtizede; az edzéseken az óvodásoktól a kamaszokig igyekszem szót érteni a gyermekekkel, majd a mérkőzéseken szívvel-lélekkel instruálom őket az oldalvonal mellől. Mint mindenki, én is a legjobbat szeretném nekik, az pedig teljesen természetes, hogy a gyermek azt hiszi, hogy ez a bizonyos legjobb mindig kizárólag a győzelem. Arra már csak felnőve, az élet ösvényét kitaposva ébredünk rá, hogy a kudarcnak is hatalmas szerepe van a jellemfejlődésben, sokan azt vallják, jobb korán megedződni, mint későn megkapni az első pofont, s belebukni abba. Szeretném előre leszögezni, hogy ezen írásommal sem az a célom, hogy okoskodjak, vagy megmondjam a frankót, miközben van olyan kolléga, aki évtizedek óta ezen a pályán dolgozik. Mégis az elmúlt tíz évben véleményem szerint reális képet kaptam a magyar labdarúgásról, s a tapasztalataimmal felvértezve, a közelmúlt történései hatására szükségesnek érzem kifejezni néhány meglátásom, észrevételem a jelenlegi rendszerrel kapcsolatban.

Sosem állítottam, hogy a Puebla Focisuli lenne a tápláléklánc csúcsa, s tisztában vagyok vele, hogy nagyobb merítési lehetőséggel rendelkező, valamint a szerényebb költségvetéssel bíró, kisebb klubok között jelentős minőségbeli különbség van. A szakmai munkát illetően már kevesebb az eltérés, olykor a minden igényt kielégítő körülmények mellett is kallódnak el tehetségek, míg a kisebb egyesületek részéről már az is bravúrnak számít, ha évente egy-egy gyermeket ki tud nevelni az akadémiák számára. A szűkösebb merítési lehetőségekből adódik, hogy a hozzánk hasonló klubok gyakran csak több évfolyamból tudnak összerakni egy korosztályt, s ez esetben természetesen a fiatalabb játékos fizikálisan, gondolkodásban és gyorsaságban is el van maradva ellenfeleitől. Az a tény, hogy a budapesti bajnokságokban három évfolyam is játszhat együtt, a mindennapokban könnyebbséget jelent, na de mi történik akkor, ha egy csapat az alsó évfolyammal lép pályára, míg az ellenfele a felsővel? A fiatalabb futballista hiába próbálja meg játékban felvenni a versenyt a három évvel idősebb riválisával, ha olyan fizikális különbségek vannak, hogy a gyermek a saját tudásából minimálisat tud kamatoztatni.

Kritizálni persze könnyű, sokan mondhatják, hogy a Babuljáknak savanyú a szőlő, és nem tudja kezelni a vereséget, ezért elkezd okoskodni. Valóban nehezen viselem a kudarcot, ám amiről én beszélek, az nem számszerűsíthető, s gólokban, pontokban sem mérhető. A magyar labdarúgás vereségének tartom a húszgólos különbséggel záruló, sportszakmailag értékelhetetlen mérkőzéseket, amelyekből sem a vesztes, sem a győztes csapat nem profitál. A fiatalabb játékosokkal kiálló, kisebb egyesületekben futballozó gyermekek a következő héten már érhető módon nem olyan széles mosollyal jönnek edzésre, s könnyedén elveszíthetik a sportág iránti szenvedélyüket, hiszen a küzdelem hétről hétre egyenlőtlen. Az egyszeri olvasóban talán felmerül a kérdés, hogy ez esetben miért szerepeltetünk tizenegy esztendős gyermeket az U14-es bajnokságban, de a környező országokat is figyelve véleményem szerint arra kell törekednünk, hogy a gyermekek minél előbb megismerkedjenek a nagypályás futball rejtelmeivel, taktikáival, felállási formáival. Fejlődjenek, focizzanak, játsszanak és élvezzék ezt a csodálatos játékot.

Egy kiütéses győzelem után a nyertes csapat játékosai arcukon felhőtlen örömmel hagyják el a játékteret, miközben a lelátóról a szülők tapsa szűrődik be, a legtöbb edző pedig nem győzi dicsérni a fiatalokat. Első ránézésre idilli kép, üröm az örömben, hogy az ábrázolt szereplők könnyedén átverhetik saját magukat. Mivel a fiatalabb játékosokból álló ellenfél, elsősorban a genetikai hendikepből adódóan semmilyen ellenállást tudott tanúsítani, a győztes gárda tagjai legfeljebb egymással versenghettek, ki tud gólt szerezni az adott mérkőzésen. Ez még a jobbik eset, sajnos jóval gyakrabban tapasztalni, hogy tizenéves korban már félvállról veszik néhányan az ilyen összecsapásokat, s csak annyit adnak ki magukból, amennyi feltétlenül szükséges, holott magasabb szinten már elfogadhatatlan, ha valaki fél gőzzel teljesít. Hiába örülnek az edzők a jó eredménynek, ha azt nem egyenrangú ellenféllel szemben érik el, önámításról beszélhetünk, ami hosszú távon semmiképp sem a játékosok fejlődéséhez vezet.

S hogy mi lenne a megoldás? A szurkolók közül talán kevesen tudják, de a szakmában jártas kollégáimnak nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az egyes bajnokságok kiírásakor az egyesület eldöntheti, milyen erősségű csoportba nevezi csapatát. Ennek ellenére sajnos gyakorta az eredményesség kerül előtérbe, s a bajnoki cím megszerzése érdekében erősebb csapatok gyengébb csoportot választanak, vagy épp a sorsdöntő mérkőzésekre magasabb szintű bajnokságokban pallérozódott gyermekeket neveznek. Az így kialakult eredmények értelemszerűen nem tükrözik az erőviszonyokat, de ezt bánom a legkevésbé, különösebben sosem érdekelt a számtan, azt meghagynám az NB I-es élcsapatoknak. Sokkal jobban bántanak a pályákon tapasztalt hatalmas különbségek, amelyek némi odafigyeléssel, s a prioritások átcsoportosításával elkerülhetőek lennének. Gondoljanak csak bele, mennyivel jobb lenne, ha mindenki a saját benevezett korosztályával, az adott bajnokságában szerepelne, és szoros, a fejlődést szolgáló találkozókon mutathatná be az edzésen tanultakat. Ahogyan a fentebb említett Schrenck Rajmund fogalmazott, a mérkőzés csupán eszköz, nem cél. Oktatási terminológiával élve egy felmérő, éppen ezért minden játékosnak játszani kell, hiszen joga van tudni, hogy hol tart. Ahol csupán a három pont a cél, ott csak a legtehetségesebbek kapnak lehetőséget, az elkeseredett gyerekeknek pedig sokszor azt mondják, legyél türelmes kisfiam, hiszen majd, valamikor Te is fogsz játszani. Ne legyen türelmes a játékos, épp ellenkezőleg: az edző legyen türelmes a játékosával.


Sportbaráti üdvözlettel,

Babulják Zoltán